Magyar film: DVD kritika: Fehér tenyérDVD kritika
A tavalyi év legjobb magyar filmje, harcba száll az Oscar jelölésért, az idegennyelvű filmek kategóriában...

Fehér tenyér

A film

„Nem akarok győzni, de utálok veszíteni.”

A sport maga az élet. Aki beleveti magát, annak minden ekörül forog. Az határozza meg élete legszebb és legszomorúbb pillanatait. Tanul, tűr, áldozatokat hoz, szenved, és megalkuszik minden egyes sikerért és kudarcért. Márpedig utóbbiért aligha érdemes, ezért mindenki a győzelemre hajt. Hogy a részvétel a fontos? Badarság. A veszteseket elfelejtik, a győztes dicsőségének árnyékában még a dobogó alsóbb fokain állók is elvesznek. Tehát mindent meg kell tenni, és bármit el kell viselni a cél érdekében, vagyis, hogy Te állhass a legmagasabban. Hajdú Szabolcs tornászokról szóló filmje e gondolatok körül forog - de korántsem úgy, ahogy azt a hagyományos, sablonokra épülő sportfilmeknél megszokhattuk. Bár maga a sportfilm megnevezés sem biztos, hogy helyénvaló - azok sajátja, hogy egy karrierbukkanókkal teli történetét mesélik el, itt azonban nem ez áll a középpontban. Éppen ezért életrajznak is bajosan titulálható, főleg, mivel ahhoz korántsem tudunk meg eleget a főszereplőjéről. A műfaji besorolás tehát nehézkes, az egyszerűség kedvéÊrt maradhatunk a drámánál, de ez sem pontos - a Fehér tenyér inkább egy adott életformával kapcsolatos pszichológiai tanulmány.

A film Dongó (a rendező öccse, a valóságban is tornász Hajdú Zoltán) történetén keresztül ismerteti meg a nézőt a szép, de kíméletlen sportág „kulisszatitkaival”, és az emberre gyakorolt hatásaival. Gyermekkora frusztrációval és megaláztatásokkal teli, már kisfiúként is kizárólag a tornáról szól az élete. A debreceni edző (George Dhinica csodálatos alakítása) valósággal terrorizálja tanítványait, veri és bántalmazza őket - ennek okára, motivációira nem derül fény, de nem is lényegesek. Karaktere a gyerekeket minden áron, akár kegyetlenséggel is, arrogánsan és erőszakosan sikerre nevelő sportvilág szigorú megtestesítője: ha nem győzöl senki, sőt semmi vagy. És Dongó élete otthon sem sokkal elviselhetőbb. Szülei csakis tehetségét méltatják, úgy mutogatják őt ismerőseiknek, akár egy vásári majmot: izmaival dicsekszenek, és mutatványokra kényszerítik A fiúban mindenki csak a jövő nagy reménységét látja, a kisgyermeket senki (a szobájában egyetlen játékot sem találunk, csak érméket és okleveleket). Úgy nem is képes ellenszegülni, hagyja, hogy akaratukat a felnőttek (edző, vagy szülő, egyre megy) rákényszerítsék, és teszi, amit mondanak neki. Legalábbis egy pontig.

Felnőttként Dongó nehezen találja helyét a világban. Egy kanadai klubban kezd edzősködni, ahol egy fiatal, tizenéves tornász válik a tanítványává, aki maga a megtestesült küzdőszellem. Nem tiszteli edzőjét, és nem hallgat rá, amíg tudását össze nem mérheti vele. Dongó csak úgy tudja rávenni a munkára, hogy ő is nekiesik a tornaszereknek, amiknek pedig évekkel ezelőtt hátat fordított. S hogy miért, az szép lassan derül ki, Hajdú a cselekménybe folyamatosan beszurkált flashbackekkel ad mélységet a főszereplő karakterének. Néha úgy érezzük, nem vagyunk tisztában a figura motivációival, ám az okosan, a jelen történetéhez mindig logikusan kapcsolt visszaemlékezésekkel folyamatosan csiszolja, és kiegészíti a róla kialakult képet. Természetesen Dongóról csak annyit tudunk meg, amennyi a történet elmeséléséhez szükséges. Mint említettem, nem életrajzi filmről van szó, így Hajdú nem akaszt szereplője nyakába sem barátnőt, sem barátokat, sem bármiféle tevékenységet, amihez a sportnak nincs közvetlen köze. Minden a torna körül forog, s a rendező tudja, ezt úgy érzékeltetheti a legjobban, ha semmi mással nem foglalkozik. Dongó életének minden egyéb aspektusa nemcsak hogy teljesen irreleváns, de mintha egyáltalán nem is létezne. Egy beszűkült világot látunk tehát, egy szubkultúrát, amelynek a torna az alfája és az omegája. Ez az egyetlen téma, másról még a szereplők közt sem esik szó, még csak érintőlegesen sem.

S bár korántsem egy szokásos sport-tündérmesével állunk szemben (ahol az erőfeszítések végül egy nagy happy endben győzelemmé érnek), mégsem a sztori a Fehér tenyér fő erőssége. Sokkal inkább a látványvilág. Hajdú szembetűnő módon előtérbe tolja a képi megvalósítást, dialógusokkal csak akkor foglalkozik, ha az dramaturgiailag elkerülhetetlen - tehát nem sok szöveg van a filmben, de nem is szükséges: a szereplők helyett beszélnek a képek. Mit beszélnek, valósággal énekelnek! A Fehér tenyérhez hasonló profizmussal kivitelezett magyar filmet ritkán láthatunk a mozikban. Sőt, talán az előbbi mondatból a „magyar” jelző is elhagyható. Már Dongó Kanadába érkezésének nyitójelenetében nagyszerű, ahogy a csapongó, céltalan kameramozgás kifejezi a karakter érzéseit, és kusza gondolatait: „mit is akarok tulajdonképpen?” Ezután vissza az időben, ahol társaival gyerekként ül a tornateremben, és várja az edző érkezését. Ekkor még nem tudjuk, milyen kegyetlenül bánik tanítványaival, a képek viszont megmagyarázhatatlan feszültséget érzékeltetnek: szuperközeliket látunk testrészekről (némelyik kissé sérült, mint később arra rájövünk, nyilván egy korábbi fenyítés eredményeképpen), a gyerekek aggodalmasan pillantgatnak az ajtó felé, majd totálban tárul szemünk elé az egész tornaterem, ahol megkezdődik a kemény és fájdalmas munka, mely sokszor lélekölő megalázásokkal is jár (karddal való elfenekelés a lányok előtt). A közeliből fokozatosan egyre inkább kitáguló képek a feszültségteremtés gyakori eszközei a filmben, ahogy a jeleneteket fantasztikusan átkötő hang effektusok, és a jelen, illetve a múlt eseményeinek párhuzamosan vágott bemutatásai is - ezeknek kétségkívüli csúcspontja maga a finálé, ahol egyszerre látjuk Dongó veszélyes, gyermekkori cirkuszi fellépését, és felnőttkori világbajnokságán való döntő mutatványait. Ennek a hosszú perceken át tartó jelenetnek a felépítését, mind dramaturgiailag, mind technikailag tanítani lehetne a filmes iskolákban.

A Fehér tenyér szövegileg, képileg és történetileg is lecsupaszított: semmilyen szempontból nincsenek benne felesleges sallangok és túlmagyarázások, Hajdú semmit nem rág szájba csak azért, hogy közérthetőbbé, divatosabbá tegye. A ritkán látott technikai profizmus, a gazdag, sokoldalú látványvilág így párosul a nyers, letisztult sztori vezetéssel, az év egyik legjobb (magyar) filmjét eredményezve.

90%

A film

Fehér tenyér
Színes, magyar, dráma, sportfilm

Eredeti cím: Fehér tenyér
Hazai bemutató: 2006.
Játékidő: 97 perc

Rendező: Hajdú Szabolcs
Forgatókönyvíró: Hajdú Szabolcs
Szereplők: Hajdú Zoltán Miklós, Orion Radies, Silas Radies, Kyle Shewfelt, George Dinica, Oana Pellea, Lukáts Andor, Jerry Gibbson, Alexandru Repan, Mészáros Tibor, Vásári Józseff, The Flying Brushnkin & Cirque Du Soleil Company
Operatőr: Nagy András
Vágó: Politzer Péter
Hang: Balázs Gábor
Producer: Angelusz Iván, Kovács Gábor, Pataki Ági, Reich Péter

A DVD

Képarány: 16:9 (1.85:1)
Menünyelv: magyar
Nyelvek: magyar (5.1), angol (5.1)
Feliratok: magyar, angol
Extrák:
- Fotógaléria
- Előzetesek
- Így készült
Gyártó: Hungarotop, Katapultfilm, Filmpartners

Forgalmazó: Budapest Film
Megjelenés: 2006. szeptember 26.

Forrás és Fotó: Budapest film

A film hivatalos oldala

Díjak és jelölések
37. Magyar Filmszemle (2006) - Aranyolló díj: Politzer Péter
37. Magyar Filmszemle (2006) - Közönség díj
37. Magyar Filmszemle (2006) - Rendezői díj: Hajdu Szabolcs
37. Magyar Filmszemle (2006) - Produceri díj: Angelusz Iván, Kovács Gábor, Pataki Ágnes, Reich Péter
37. Magyar Filmszemle (2006) - Gene Moskowitz-díj
37. Magyar Filmszemle (2006) - Operatőri díj (játékfilm): Nagy András

Szerkesztette: Illés Henrietta

Egyéb magyar filmek kritikái:
Üvegtigris 2.
Csudafilm

Hamarosan a mozikban:
Taxidermia
Budakeszi srácok
Sztornó
Idegölő
Vadászat angolokra

  • Ehhez a cikkhez: DVD kritika: Fehér tenyér jelenleg nincsennek további képek.
  • Filmes cikk értékelése:Szavazat: 4 Átlagolt érték: 5
Értékeld ezt a cikket:
Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz










Toplista